Réges-régen, egy rajtunk kívül álló galaxisban létezett egy Lumina nevű magányos csillag – kezdte az idősebb csillagász, és hangjában megcsillant a nosztalgia. Halkan suttogta a csillogó holdnak: – Szeretnék fényesebben ragyogni, hogy észrevegyenek az égi kárpit között. A nyugodt fényébe burkolózó hold derűs hangján válaszolt: Egyedül a fényed a tiéd, Lumina. Fogadd el az egyediséget, amely megkülönböztet téged. A csere felkeltette érdeklődését a szomszédos sztárok, akik bölcsességüket kínálták. Mindannyian külön árnyalatban csillogunk – suttogták közösen. Együtt alkotjuk meg az éjszakai égbolt szimfóniáját. Lumina elgondolkodott a szavaikon, melegséget érzett belül. Újonnan talált elszántsággal magához ölelte saját kisugárzását, már nem arra vágyott, hogy felülmúljon másokat, hanem hogy kiegészítse a kozmikus balettet. Ahogy pislákolt a csillagképek között, az ég mintha megújult harmóniával táncolt volna. A helyeslő fényét sugárzó hold elragadtatással figyelte Lumina újonnan felfedezett magabiztosságát. A fényed – suttogta – az egyéniség szépségéről tanúskodik. Ettől a pillanattól kezdve Lumina különleges ragyogásával díszítette az eget, a kozmosz bölcsességéről tanúskodik, amely egyszerre ünnepelte az egységet és minden ragyogó lélek egyediségét a hatalmas kiterjedésben.